Kezdjem is talán azzal, hogy nem vagyok fatalista. Nem hiszek a végzetben, abban, hogy az univerzum jeleket küldözgetne vagy ilyesmik. Szerintem mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Ez az egész sors-dolog csak egy kitaláció, a modern ateista istene, akire lehet hárítani felelősséget és okolni lehet a szenvedésekért, vagy indokként használni arra, hogy baromságokat csináljunk.

Azért ma mégis különös dolog történt velem. Lehet, hogy ez csak a nőiség mellékhatása, és valójában a hormonjaim alázatos rabszolgája vagyok, de ma kora este, amint battyogtam haza színjátszókörről, elfogott egy érzés. Egy nagyon egyszerű és mégis elmagyarázhatatlan valami. Mentem, mendegéltem, jófajta zenét hallgattam, szépnek éreztem magamat, szabadnak, de talán nem is ez a jó megfogalmazás, hanem azt, hogy nyitottnak. Most bármi jöhet. Lecsaphat rám a szerelem, jöhet életem férfija vagy valami kaland, életem, a művészfilm folytatása, és egyéb ilyen giccses dolgok kerengtek a fejemben. Nagyon nehéz volt megtartani ezt a nyitottságot, menni az orrom után, mert a spontaneitásban szoktam a leginkább tervezgetni. Kértem, hogy jöjjön, csapjon le rám, szeressek bele, jöjjön már valaki. Szerintem mind ismerjük ez az érzést. Annyira szeretni akarok, tele vagyok ezzel az érzéssel, már rég szerelmes vagyok az univerzumba vagy az életembe, vagy A Férfiba, mindegy is, itt van ez, csak nincs kinek adni. És nagyon, nagyon szeretném, ha már jönne. Most pedig jöhet, gondoltam. Gyere.

Időközben az idő viharosra fordult. Imádom a vihart, a szelet, az esőt, a jégverést, mindent, ami ehhez hozzátartozik. Kész eufóriában mentem haza, egészen addig nem is akaródzott hazafelé fordulni, amíg már hullani nem kezdtek az első cseppek. Ekkor belebotlottam - nevezzük, mondjuk, Gyurinak - Gyuriba, egy ismerősömbe.

Először fel sem ismertem, ugyanis még életemben nem láttam rajta öltönyt és elegáns kabátot. Annyit kell elmondanom róla, hogy közös ismerősökön, bulikon keresztül ismerjük egymást, ahol mindig elcsevegünk egymással, de a vége mindig az lesz, hogy figyelmeztetnem kell a köztünk lévő különbségekre és arra, hogy vigyázzon a kezére. De azért alapvetően kedvelem.

Némi "jajnemismertelekmeg"-csevej után még mindig ott ácsorogtunk, ő be akart menni, kezében a kulccsal, én épp tönkreáztam. Tudtam, hogy valamit akar még mondani - felhívni, hogy várjam meg, míg eláll az eső, igyunk meg valamit vagy ilyesmi, illetve akkor még nem tudtam, csak azt, hogy részéről még nem zárult le a beszélgetés, de én nagy kínban voltam, meg különben is, a megszokás ezt diktálta, hogy most vége az akciónak - és ahogy sietősen elköszöntem, szia, már az utcasarkon megbántam, hiszen felmehettem volna, inni egy teát vagy egy pohár bort, és igen, itt nyomta az univerzum az arcomba a lehetőséget, talán nem az igaz szerelemre vagy ilyesmire - de azért egy lehetőséget el kellene fogadnom.