Gombóc ArtTour feat. az élet dolgai

Holnap vizsgázom irodalomból. (Ebből egyenesen következik az, hogy nem blogolnom kéne, de már nem bírtam ki.) Miután túl vagyok egy-egy vizsgán, nagyon jónak tartom ezt a vizsgarendszert, egyrészt, mert sokkal jobban felkészít az érettségire, másrészt pedig lusta vagyok az egész éven át tartó, folyamatos tanuláshoz, akkor inkább strapálom magamat egy kicsit itt az év végén. De most még vizsga előtt vagyok, úgyhogy egyelőre nagyon utálom az egészet. Viszont felvetett bennem néhány kérdést.

Néhány osztálytársammal már két napja itt ücsörgünk a könyvtárban, és együtt dolgozzuk ki a tételeket. Számomra annyira nem ijesztő ez az egész irodalomvizsga, mert figyeltem órán és némi érzékem is van a dologhoz, viszont nagyon elcsodálkoztam azon, hogy a többiek mennyire kétségbeestek. Az egyik tételünk például a romantika Európában és Magyarországon. Pont. Elég hosszú tétel és elég nehéz is, a kulcsa az, hogy az ember megértse, miért indult el a romantika, ennek pedig az a feltétele, hogy a stílust történelmi környezetbe tudja elhelyezni.

Itt bukott meg a magyar oktatás. Ugyanis erre a legtöbben képtelenek.

Az oktatásunknak az lenne az eredeti célja - vagy legalábbis az kellene, hogy legyen - hogy megtanítsa a szerencsétlen diákot, a majdani állampolgárt GONDOLKODNI. Logikai kapcsolatot, ok-okozati összefüggéseket felfedezni események, jelenségek, emberek között. Ehhez képest mindenütt azt látom, hogy a legtöbb tanárnak eszébe sem jut elmagyarázni a dolgokat, a nagy összefüggéseket, a tanítás alapeszméje az, hogy "ha nem érted, azért van, mert nem tanulsz, és azért nem tanulsz, mert egy hülye gyökér vagy, és ha nem tanulsz, akkor gyökér is maradsz." Ebből a legtöbb diák azt szűri le, hogy az életben magolni kell, és nem gondolkodni. Magolni pedig senki sem szeret. Ezzel a hozzáállással csak elmélyítjük a szellemi társadalomban lévő különbségeket, a szakadékot értelmiségiek és nem értelmiségiek között.

Az irodalomoktatás másik hibája, hogy nem irodalmat, hanem irodalomtudományt-, illetve történetet tanítanak. A bonyolult elemzések, esszék egyetlen eredménye, hogy megutáltatja a laikussal a szépirodalmat. Ez a téveszme főképp abból ered, hogy már magának az irodalomnak a lényegét is félreértelmezik. Nem valami elvont dolog a művészet, csak szeretnénk azzá tenni, hogy amint meg tudjuk érteni, rögtön szörnyű okosnak érezhessük magunkat. A művészet egyetlen, valódi célja az, hogy az embereket rávezesse az élet élvezetére - még akkor is, amikor az adott élethelyzet nem túl rózsás. Ehhez pedig nem kell túl nagy tudomány. Művelni kell, talán csak amatőr szinten a zenét, a festészetet, az irodalmat - és befogadni kell, hallgatni, nézni, olvasni. Beszélgetni róla. Aki pedig szeretné magas szinten is művelni, tanulmányozza nyugodtan a műveket, elemezze és értelmezze. De a művészet meggyalázásának tartom, hogy szabályrendszerekbe, táblázatokba akarjuk tömöríteni a művészetet, az emberi lélek megnyilvánulását.

Még néhány héttel ezelőtt láttam egy közösségi oldalon - jó, oké, mindenki tudja, hogy a facebookról beszélek - egy ilyen posztot: "Kristen Stewart új filmje." Na, mondom, adjunk neki egy új esélyt.

A film Jack Kerouac Úton c. regényének a filmfeldolgozása volt. A trailert megnéztem, de miután benne Kristent "rendkívül vonzó"-nak titulálták, inkább nem néztem meg, s az összes komment nagyjából ilyesmi volt: "a könyv nagyon jó, a film egy borzalom." Úgyhogy arra gondoltam, legalább a könyvet elolvasom. Maga az előzetes hangulata egyébként is tetszett, de nem szeretnék másfél órát Kristennel együtt tölteni az életemből. Egyébként is, az Úton alapmű, a beatnemzedék legnagyobb alkotása, a leghíresebb road movie - én is most épp valami olyasmin dolgozom - és különben is, művelődni kell, és kész.(A következő ilyen könyv a listámon a Great Gatsby, de abból a filmet is megnézem, mert imádom DiCapriót.)

Na, tessék, azért itt egy kép Kristenről, hogy örüljetek...

Először hozzá kellett szoknom az Úton nyelvezetéhez. Amikor az ember kinyit egy könyvet, valami a szokásosnál kicsit cifrább, kifiomultabb nyelvezetre számít, leírásokra és magyarázatokra, és ez hiányzik is az Útonból. (Állítólag Kerouac úgy írta, hogy egy szép nap leült az írógép elé, és három hétig fel sem kelt előle, amíg kész nem lett a mű. Újabb kutatások szerint ez a legenda nem teljesen igaz, de én szeretném elhinni.) Valami konkrét, egetrengető történetre számítottam, és nem volt. Ezért az első ötven oldal erejéig nem voltunk egymásnak szimpatikusak, de most már a kétszázadik körül járok, és ez a könyv valami zseniális. Arra jutottam, jó könyv az a könyv, amit nem letenni nem tudsz - mert persze néha le kell tenni, hogy megemészd - hanem nem lehet elfelejteni. Ami rádtelepszik. Ha boldog a történet, akkor óriási vigyorral az arcodon jársz-kelsz fel-alá. Ha katarzis van benne, akkor depressziós vagy. Most teljesen, tökéletesen boldognak érzem magamat a semmittevéstől, és nem érzem, hogy bármiféle fenyegető felelősség nyomná a vállamat. Illetve el akarok menni stoppolni.

Azért amíg eljutottam eddig a konklúzióig, eltelt némi idő. Aki valóban élvezni szeretné a szépirodalmat, annak sokat kell olvasnia. Nemcsak szépirodalmat, hanem a leglimonádébb csajos könyvektől kezdve a legvastagabb, poros kötetekig mindent, hogy meg tudd különböztetni, mi az érték, és mi nem, de itt sem szabad elfelejteni az alapelvet: a szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mindenki odáig van a Mona Lisáért, szerintem pedig rusnya. Nem azért kell elolvasnni - vagy inkább végigolvasni  -egy könyvet, mert Művelődés Bácsi azt mondta, hogy kell. Nehéz végigkoncentrálni egy könyvet néha, amikor szétszórt vagy, és amikor benne vagy a történetben, nehéz visszatérni a magad életéhez. S ha már a történeteknél tartunk  - azt mondom, a mocskosjó könyvekben talán nem is kell, hogy olyan rengeteg akció legyen. De azt meg kell tanulni élvezni. Legjobb példa erre Dorris Lessingtől a Fű dalol - Nobel-díjas író egyébként ez a Lessing. Nem sok minden történik a könyvben. A huszadik század elején járunk Zimbabwéban, ahol egy nő férjhez megy egy farmerhez, és a közös életükről szól - ami valójában nagyon unalmas. De mire a könyv végére érsz - nem fogom lelőni a poént - garantált a két napos depresszió, olyan lelki harcokba és katarzisba lát bele az ember.. És ezt hívják úgy, hogy zsenialitás. Persze csak akkor valósul meg, ha nemcsak az író a művész, hanem te is egy kicsit az vagy. Különben is, egy kicsit mindenkinek művészkedni kell, és kész.

Kezdjem is talán azzal, hogy nem vagyok fatalista. Nem hiszek a végzetben, abban, hogy az univerzum jeleket küldözgetne vagy ilyesmik. Szerintem mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Ez az egész sors-dolog csak egy kitaláció, a modern ateista istene, akire lehet hárítani felelősséget és okolni lehet a szenvedésekért, vagy indokként használni arra, hogy baromságokat csináljunk.

Azért ma mégis különös dolog történt velem. Lehet, hogy ez csak a nőiség mellékhatása, és valójában a hormonjaim alázatos rabszolgája vagyok, de ma kora este, amint battyogtam haza színjátszókörről, elfogott egy érzés. Egy nagyon egyszerű és mégis elmagyarázhatatlan valami. Mentem, mendegéltem, jófajta zenét hallgattam, szépnek éreztem magamat, szabadnak, de talán nem is ez a jó megfogalmazás, hanem azt, hogy nyitottnak. Most bármi jöhet. Lecsaphat rám a szerelem, jöhet életem férfija vagy valami kaland, életem, a művészfilm folytatása, és egyéb ilyen giccses dolgok kerengtek a fejemben. Nagyon nehéz volt megtartani ezt a nyitottságot, menni az orrom után, mert a spontaneitásban szoktam a leginkább tervezgetni. Kértem, hogy jöjjön, csapjon le rám, szeressek bele, jöjjön már valaki. Szerintem mind ismerjük ez az érzést. Annyira szeretni akarok, tele vagyok ezzel az érzéssel, már rég szerelmes vagyok az univerzumba vagy az életembe, vagy A Férfiba, mindegy is, itt van ez, csak nincs kinek adni. És nagyon, nagyon szeretném, ha már jönne. Most pedig jöhet, gondoltam. Gyere.

Időközben az idő viharosra fordult. Imádom a vihart, a szelet, az esőt, a jégverést, mindent, ami ehhez hozzátartozik. Kész eufóriában mentem haza, egészen addig nem is akaródzott hazafelé fordulni, amíg már hullani nem kezdtek az első cseppek. Ekkor belebotlottam - nevezzük, mondjuk, Gyurinak - Gyuriba, egy ismerősömbe.

Először fel sem ismertem, ugyanis még életemben nem láttam rajta öltönyt és elegáns kabátot. Annyit kell elmondanom róla, hogy közös ismerősökön, bulikon keresztül ismerjük egymást, ahol mindig elcsevegünk egymással, de a vége mindig az lesz, hogy figyelmeztetnem kell a köztünk lévő különbségekre és arra, hogy vigyázzon a kezére. De azért alapvetően kedvelem.

Némi "jajnemismertelekmeg"-csevej után még mindig ott ácsorogtunk, ő be akart menni, kezében a kulccsal, én épp tönkreáztam. Tudtam, hogy valamit akar még mondani - felhívni, hogy várjam meg, míg eláll az eső, igyunk meg valamit vagy ilyesmi, illetve akkor még nem tudtam, csak azt, hogy részéről még nem zárult le a beszélgetés, de én nagy kínban voltam, meg különben is, a megszokás ezt diktálta, hogy most vége az akciónak - és ahogy sietősen elköszöntem, szia, már az utcasarkon megbántam, hiszen felmehettem volna, inni egy teát vagy egy pohár bort, és igen, itt nyomta az univerzum az arcomba a lehetőséget, talán nem az igaz szerelemre vagy ilyesmire - de azért egy lehetőséget el kellene fogadnom.

Néhány hónappal ezelőtt csatlakoztam egy színjátszócsoporthoz, és eddig remek élményeim voltak. Mindig is vonzott a színház, de sosem volt alkalmam vagy bátorságom tényleg kiállni játszani. Nehezebb is, mint képzelné az ember.

A színjátszókörrel néhány hete nekifogtunk a Quo vadis színpadra vitelébe. Mindenki, aki eddig nem olvasta, annak tipli a könyvesboltba, könyvtárba, kölcsönkérni ismerősöktől! De a filmet megnézni tilos. Az olvasás alapszabálya, hogy a film sosem lehet jobb, mint a könyv, és a könyv színvonalát is csak elvétve éri el. Egy verziót láttam, amit még az ötvenes-hatvanas években csináltak - hát nem bírtam végignézni... A történet dióhéjban: Néró császár korában járunk, a Római Birodalomban. Egy fiatal hadvezérnek, Viniciusnak megtetszik egy rabszolgalány, akiről kiderül, hogy keresztény, és mivel nem akar egy pogány katona ágyasa lenni, menekül előle. Azt pedig ugye tudjuk, hogy Néró - állítólag - felgyújtotta Rómát, őrült költő volt, és még a keresztényeket is üldözte, úgyhogy érdekes történet alakul ki... nem akarom lelőni a poént, mint mondtam, mindenki olvassa el!

Bár a darab szövege néha hagy maga után kívánnivalót - az én finnyás író-ízlésemnek nem mindig felel meg, alapvetően ügyesen olvasztja össze a regény számtalan szereplőjét. De szerintem a történet lényege nem jön át. Ugyanis a sok romantikus ciráda és regényesség, alatt nem a kereszténység eszméiről, hanem a tiszta szerelemről szól.

A felállás a következő: Lygia menekül Vinicius elől, aki eleinte csak ki akarja használni, és a játékszerévé tenni, de elér egy pontra, amikor tényleg szerelmes belé, és még a pogány hitét is feladja, és keresztény lesz - és persze, Lygia is belészeret. (Nem ez a regény vége...) A vicc ebben a történetben az, hogy a női erőről és az egyenlőségről szól.

Ha a "hagyományos", férfiaknak tetsző helyzet alakulna ki, a következő történne: Lygia előbb-utóbb megadná magát Vinicius testi erejének, sármjának, pénzének, kézségesen a tulajdonává, alázatos szolgájává lenne, és boldogan vetné magát azokba az orgiákba, amikről Vinicius fantáziál. Elhagyná a saját eszméit, amik valójában arra kényszerítik, hogy jó kislány legyen, és mivel elhagyja önmagát, sorszerűen is pusztulásra lenne ítélve. Ez is valahol benne van a női lélekben, de itt nem ez történik! Ez a test, a vak, ősi, állatias ösztönök története lenne. Ehelyett Lygia lassan, nagyon lassan megpuhítja Viniciust, a férfi szellemiekben az ő szolgája lesz - de azért Lygia is megadja magát. Belészeret, és nem használja ki vagy manipulálja. A férfi akar uralkodni a nő felett a testi erejével, aztán a nő akar uralkodni a fifikásságával, de mire eljutnak idáig, már mind a kettejüknek lőttek, és fülig, őszintén szerelmesek.

Ez a mese - mert azért végül is, mese - azért olyan csodálatos, mert megmutatja, hogyan lehet eljutni a totális hímsovinizmusról az őszinte tiszteletig és az önátadásig. Sajnos, mivel férfi írta, arról nem szól, hogy Lygia hogyan győzte le a saját ellenkezését, aztán pedig a benne lakó Végzet Asszonyát, aki csak ugráltatta és kínozta volna a férfit. (Mert ismerjük be. hölgyek, hogy erre hajlamosak vagyunk..) A keresztény szellemiség aztán csak hab a tortán. Valójában teljesen mindegy, hogy milyen eszmének vagy vallásnak téríti meg Lygia Viniciust. De a lényeg az, hogy megtörténik, Vinicius hagyja magát. Úgy jutnak közös nevezőre, hogy mind a ketten feladnak valamennyit magukból.

Üdv, földlakók!

A minap megtaláltam az egyik réges-régi naplómat (a boldog élet 1. szabálya: vezess naplót!), elolvastam, és olyan jól szórakoztam... bár főleg azért, mert röhögtem magamon - hogy lehettem ekkora kretén! De elégedett voltam magával a szöveggel. Bár eddig főleg a szépirodalom áldott berkeiben tevékenykedtem, s mostanában némi amatőr újságírással foglalkozom, szeretek filozofálni és talán nem is mondok akkora nagy hülyeségeket. Arra gondoltam, talán jó lenne valakinek megmutatni. Persze, nem adom senki kezébe a naplómat, de azért... akkor inkább csinálok egy ilyen naplószerű blogot. Osztom az észt. Mesélek. Írogatok, firkálgatok.

A címről annyit, hogy ezt a - szerintem - zseniális ArtTour nevet még néhány hónapja találtam ki, és először arra gondoltam, csinálok egy blogot az Arthur-mondakörből, és akkor lehetne az a neve a blognak, hogy ArtTour Pendragon. Bár imádom a mítoszokat és legendákat, a keltákéit pedig különösen, azért egy teljes blogra valót nem tudnék összeírni róluk. Gombócnak azért gombóc, mert én is imádom a csokoládét. ("A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, stb., stb...")

Remélem, lesznek olyanok, akiket érdekel! Kérlek titeket, szóljatok hozzá, mert a lényege mégiscsak az lenne, hogy interaktív legyen. Legalább egy kicsit.